BLACK MIRROR 7. ÉVAD – KRITIKA

Common People

Rögtön igazán koromfekete hangulattal indított az évad, megidézve a régebbi, depresszívebb történeteket: a Common People főhősei egy kínzóan hétköznapi csapdahelyzetben találják magukat, melyből nem lehet kiút. Emiatt hamar kitalálható a végkifejlet is, de a rendezés és a színészi munka eléri, hogy afféle katasztrófaturistaként ne tudjuk nem nézni, miként bontakozik ki a szívfacsaró tragédia.

Egyszerű történet ez, de abszolút jól áll neki. A téma komolysága és földhözragadtsága miatt nincs is szükség különféle narratívabeli bravúrokra, csavarokra: bizonyára tapintatlanul elvinnék a fókuszt a központi problémáról.

A többi epizóddal ellentétben tehát, melyek elvontabb koncepciókkal dolgoztak, és főleg a mesterséges/szimulált intelligenciák témakörét járták körbe, itt nincs lehetőség semmiféle képzelődésre vagy elmélkedésre: egyrészt egy alig túlzó példázatát kapjuk az amerikai egészségbiztosítási rendszer visszásságainak, valamint tágabb értelmezésben bármiféle unfair előfizetés-alapú szolgáltatásnak, legyen az lakhatási vagy szórakoztatóipari kérdéskör. Különösen pikáns, hogy ez az epizód a Netflix felületén érhető el, amely híres a folyamatosan változó árszabásáról.

A reklámipar is megkapja a magáét: az utóbbi években különösen gyomorforgató szinteket elérő, még szorosabb összefonódása a digitális szolgáltatásokkal ziccerlehetőséget adott a showrunner Charlie Brookernek egy jó öreg, velős szatírára. Én valósággal megborzongtam ettől a vonulattól, mert személyes ügyemnek tekintem a skippelhetetlen reklámok elleni hadjáratomat.

Talán nem tévedek nagyot, amikor azt állítom, hogy a Black Mirror 2011-es indulásakor az átlagember még nem rendelkezett ennyi online alapú havi előfizetéssel. Azóta a streaming szolgáltatók – de még bizonyos autómárkák is, elég csak a BMW külön fizetős, azóta bevont ülésfűtési botrányára gondolnunk – gombamód telepedtek a bankszámlánkra. Alapvetés például, hogy a legtöbb streaming oldalra inkább rotációban érdemes előfizetni, mert egy Netflix–Max–Disney hármas már önmagában annyira drága, hogy nem feltétlen éri meg az átlag film- és sorozatnézési szokások mellett. Ha mindez így lett volna 2011-ben is, szerintem magától értetődő lett volna egy epizódot ennek a jelenségnek szentelni, ha nem is az első, de a második évadban biztosan. Ha úgy nézzük, a történelem szaladt tovább, és Charlie Brooker a tőle megszokott szemlélettel pótolta a lemaradását.

Bête Noire

Ha tudományos fantasztikumként tekintünk a Black Mirror-ra, a Bête Noire erősen a fantasztikum végén helyezkedik el a skálának: a központi rejtély megoldása ugyanis erősen meredek. Mondhatjuk úgy is, hogy már tisztán a mesekategóriába esik. Számomra ez nem von le az epizód értékéből – lévén egy remekül eljátszott és megrendezett darab, sokféle kicsomagolható témával –, de megkülönböztetendő a hagyományos Black Mirror-felállástól, melynek lényege, hogy hétköznapi emberi esendőségeket nagyít fel közeljővőbelinek érződő, kitalált technológiákkal.

Ez az epizód a gázlángozás/manipuláció jelenségét csavarja a maximumra (a lehetetlennel határos végletekig), majd aztán össze is vonja ezt a bullying/zaklatás hosszútávú következményeivel. A fő helyszínül szolgáló nyugat-európai multi iroda fájóan ismerős lehet bárkinek, aki nem hogy dolgozott, de akár csak megfordult ilyen közegben: ebben az életidegen színházasdiban kell bizonyítania főhősünknek, a népszerű, sikeres Mariának, aki egy új kolléga (és régi ismerős) felbukkanása után rohamosan kezdi elveszíteni a szociális pontjait.

A vizuális világ a helyszínnek megfelelően semmi extra, talán csak a USS Callister sótlan folytatása „netflixesebb” nála. Legalább tartalmaz annyi játékosságot, főleg a pillanat hevében megváltozó elemekkel, hogy szórakoztatónak mondhassuk. Az általános, pasztelles color grading és digitális kinézet úgy tűnik, kéz a kézben jár a multi irodás környezettel.

A gaslighting kap egy frappáns példázatot a szó szerint valóságmeghajlító távirányítóval, mely a kvantummechanika sokvilág-értelmezésére épülő gigaszámítógéppel van összekötve. Ennek a mondatnak így szavanként ugyan van értelme, de a teljesen jelenkorinak érződő sztori világában felfoghatatlan, miként jutott ilyen feltaláló zseni szintekre a rémisztő Verity. Mindegy is, azt hiszem, a gaslighting részéről ennyit tudok mondani: egyetlen kreatív ötlettel új szintre emeli az egész szomorú, idegtépő jelenséget, és ennyi elég is egyetlen epizódba.

Ami viszont a bullyingolást illeti, számomra zseniálisan ábrázolta ennek az igazán ragacsos hatásait. Maria a főszereplőnk, az ő szemén keresztül látjuk ezt az egész történetet, így eleinte nehezünkre eshet elfogadni a tényt, hogy ő volt az, aki elkövette az eredeti zaklatást, és így a potenciálisan visszavonhatatlan károkat – míg mézesmázosan vigyorgó szociopata ellenfele valójában az áldozat. Ezt a sötét rádöbbenést húzhatja alá a legutolsó egy-két jelenet, melyben a főhős úgy igazán kimutatja a foga fehérjét, és végül is nyers erőszakkal felülkerekedik az emberen, akit annak idején is bullyingolt, és kozmikus felhatalmazást szerez hatalomvágya kiéléséhez.

Akár egy jövőbeli, egyelőre erősen teoretikus kvantummechanikai szerkezet, akár bármilyen más technológia is legyen az útja, rémisztő elképzelni egy olyan világot, melyben „bármi lehetséges”. Egy ilyen működés homlokegyenest szembemenne mindennel, amit a valóságunkként azonosítunk. Ha kellően sokat agyal ilyenen az ember, a lovecrafti borzadályok mélységéig tekinthet le.

Hotel Reverie

Ha sorrendben nézzük az évadot, ebben az epizódban bukkan fel először az AI-szál, hogy utána az összes többiben mozgatórugóvá váljon: a Hotel Reverie-ben például a ReDream segítségével filmek szimulált valóságát lehet megtölteni AI-karakterekkel, akik őszintén megélik az adott sztori világát. Érdekes, jópofa ötlet, lényegében a már jól ismert Truman Show vagy Matrix receptje, ezúttal a kopott, fekete-fehér filmszalagok világával keverve. Hogy mégis mi értelme ezt a technológiát pont erre a célra alkalmazni, azt nem tudom megfejteni, de el kell ismernem, hogy kellően aranyos szerelmi drámát sikerült kerekíteni belőle.

Jómagam szeretek összekacsintgatni az Old Hollywood híres alkotásaival – az ezekben prezentált filmnyelvnek van egy erős bája, a maguk folyamatosan frappáns dialógusaival, a túlcsorduló érzelmekkel, úgyhogy kellemes meglepetésként ért bármely jelenet, amely ebben a szürkeárnyalatos, párás hatású világban játszódott. Annál kiábrándítóbb volt a többi rész: véletlenek és bénázások egész sora vezetett el a papíron ötletes bonyodalmakig és érzelmi csúcspontokig. Akárhányszor felbukkan Awkwafina és csapata, már vártam is, hogy visszatérjünk a fő sztorihoz.

Emiatt gondolkodtam el azon, hogy vajon jót tett volna-e a történetnek, ha eleve ennek a retró filmnek a világából indultunk volna. A főszereplőnk ekkor az Emma Corrin által játszott Dorothy lehetett volna, akinek a karaktere amúgy is megkapóbb volt az ide csak látogatóként betérő Brandy-énél, és az ő szemén keresztül nézhettük volna végig a klasszikus Truman Burbank-i utat: a rádöbbenést önnön szimulált mivoltára, a kilépési kísérletet, majd a megbékélést/tényleges kitörést. Én legalábbis jobban elszórakoznék egy olyan filmen, melynek szereplői egy ponton levágják magukról, hogy egy filmben élnek, és megpróbálnak kiszabadulni onnan, vagy legalábbis interaktálni a „valóság”-gal. Persze az is lehet, hogy ez a sztorit már túl sokszor megírták.

Ami a szimulált intelligenciát/öntudatot illeti, az epizód nem mond túl sok újat, de az érzelmi horgoknak köszönhetően így is kellően élvezetes. Jó volt egy ennyire meta, a filmes eszközökkel ilyen jókedvűen játszó darabot nézni.

Playthings

Az ambiciózus, ámde félresikerült Bandersnatch világában játszódó Playthings talán a kedvenc epizódom. Már a kezdő képsorokkal megragadja stílusának lényegét: a kapkodó (a rövid záridőnek köszönhetően így is tűéles és kontrasztos) kameramunka, a füstmocskos helyszín, főszereplőnk szakadt, zavarbaejtő megjelenése azonnal beránt a hangulatba. Ez a tempó és vizuál végigkíséri az epizódot, pillanatokra ereszt csupán. Úgy összességében elmondható erről az évadról, hogy a megszokottnál kreatívabban, változatosabban élt a kamerakép adta lehetőségekkel, és a Playthings világtól elszeparált, tragikus múltú, technológiazseni protagonistájához kifejezetten passzol ez a Spielberg–Kamiński kollaboriációkat idéző látvány.

Maga a történet rövid és centire kimért, mégis rengeteg értelmezést szülhet, köszönhetően a lecsippentett befejezésnek és a végig lebegtetett hallucinogén vonulatnak. Sokáig kétséges, hogy pontosan mi történik meg valójában és mi a főhős képzeletének szüleménye, és miután megbizonyosodunk felőle, hogy a címszereplő digitális lényecskék csakugyan léteznek, és ráadásul tényleg exponenciálisan válnak okosabbá, még mindig nem tudjuk, hogy vajon milyen céllal rendelkeznek. Palira veszik a Lewis Gribben és Peter Capaldi által játszott Cameront? Csupán világuralom volna a céljuk, vírus (vagy lényegében bármely élőlény) módjára terjeszkedni, míg a lehetőségeik engedik? A Matrix robotjaihoz hasonlóan mindössze kihagyhatatlan lehetőséget látnak az emberi agy számítási kapacitásában? Vagy elvi megfontolásból szeretnék átvenni fölöttünk az uralmat, a kaptárelméjükbe olvasztanának, hogy bosszúból vagy a saját biztonságuk megőrzése érdekében elkerüljék a tragédiát, melyet egyszer egy gondatlan ember elkövetett rajtuk? Esetleg jót akarnak, tényleg egy felsőbb nyugalom, egy megvilágosodott állapot részesei, és ezen insightjukat megosztanák velünk? Bárhogy is vélekedjünk erről, az bizonyára árulkodik pesszimizmusunk és optimizmusunk mértékéről.

De ennél jóval mélyebbre lehet menni a sztori által felvetett témákban. Az egyik – számomra – érdekes kérdés a megvilágosodást érintő szál. A végefőcím után sincs fogalmunk arról, hogy valóban egy magasabb szintű nirvana-állapotba juttatja-e az embert, ha az elméjébe beengedi ezeket a lényeket. Capaldi a legutolsó képkockában a kezét nyújtja felénk, mintegy invitálva minket a felülemelkedésre: ő legalábbis biztosan elhiszi, hogy jobb lett neki. De felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet valódi egy mesterségesen előidézett, lényegében cheat code-dal megszerzett insight. Bizonyára van az a tudatállapot, melyhez egy meditáló mesternek éveket kell gyakorolnia, miközben egy adott drog szinte instant kiváltja ugyanazt (ehhez nem kell ténylegesen pszichoaktív szereket fogyasztanunk, elég csak megnéznünk az epizód vonatkozó jelenetét, melyben az LSD-t isteníti főhősünk), de vajon tényleg ugyanaz a két eredmény? Mennyiben befolyásolja az út a kapott megoldást? Mi történne a főhősünkkel, ha elszakítanák az őt felemelő intelligenciától – visszazuhanna pőre emberi valójába, vagy rendelkezne maradandó szellemi változással? Fogalmam sincs a válaszról. Ha szkeptikus akarok lenni, azt mondanám, igenis számít a dolog mikéntje. Más önerőből felkapaszkodni a csúcsra, mint kényelmesen landolni ott egy ejtőernyővel. Ez persze rögtön azt is jelenti, hogy ez az áldott, felülemelkedett létezés csupán egy kábítószer, egy elterelő hadművelet a throngletsek részéről.

A lényecskék világuralomra (de legalábbis emberuralomra) törő terveinek egyébként ezen a gondolatmeneten elindulva van egy egészen meta vetülete is: ha elfogadjuk, hogy ennyire fejlettek és hatalmasak, felmerülhet Pascal fogadása is. Ez egy híres érv, mely puszta logikával magyarázza, miért érdemes hinni Istenben. A 21. századi, AI-ra vetített verzióját Roko baziliszkuszának hívják, és még az epizódban is utalnak rá, előrevetítve, hogy a throngletsek talán elérik a mindenhatóság szintjét, és csakugyan semmi sem szegülhet nekik ellent.

De átevezhetünk kellemesebb, elvontabb vizekre is. A Playthings ugyanis épp ugyanannyira egy óda a videojátékokhoz, a minket szórakoztató és körülvevő alkotott környezethez, mint amennyire elmélkedés a mesterséges intelligenciák élethez és élvezethez való jogáról: szimplán felveti a kérdést, hogy mi lenne, ha a technológiánk valóban élne. Ahogy a gyerekek megszemélyesítik a tárgyaikat, játékaikat – és ez a szokásuk felnőve se kopik ki teljesen, hiszen sokunk beszél az eszközeihez, ha más okból nem, hát frusztrációból –, úgy az epizód egy olyan világot képzel el, melyben ez a mágia valóban működik. Gondoljunk bele egy pillanatra, hogyan esne az általunk olvasott könyveknek, a leszuperált bútorainknak, a gyakran szidott autónknak, ha felfognák, miként bánunk velük. Önmagukat és az embertársainkat is büntetni szoktuk, de korántse annyira bánunk velük felelőtlenül, mint a tárgyi kultúránkkal – ami magától értetődő, hiszen ezeknek a kütyüknek nincsenek ténylegesen érzelmeik. De vajon milyen világhoz vezetne, ha megpróbálnánk az élettelen dolgokkal is ugyanolyan elfogadással, szeretettel bánni: nem csak a technológiánkkal, de azt azt lehetővé tévő nyersanyag- és energiaforrásokkal, vagy akár a technológia révén megszülető művészettel, szórakozással, lényegében bármivel? Könnyen lehet, hogy a throngletsek erre akarják megtanítani a Playthings szereplőit: egy olyan berendezkedéshez vezetnének, melyben nincsenek konfliktusok, hierarchiák, mert nemcsak az élőlények, de az élettelen jelenségek is ugyanolyan tiszteletnek örvendenek. Mert ki tudhatja igazán, mi jár a másik fejében – még akkor is, ha feje sincs.

Eulogy

Egy történet emlékezésről, szembenézésről, életnarratívákról – melyben csak segédelemként bukkan fel a sci-fi.

Sok jót hallottam előzetesen erről az epizódról, és talán emiatt csalódtam benne. Örök nosztalgikus alkatként különösen izgalmasnak ígérkezett a fotókba, emlékekbe belépés technológiája, de az Eternal Sunshine of the Spotless Mind-féle agytekerős és könnyfakasztó jelenetsorok helyett egy hétköznapian szürke, szomorkás mesét kaptam két törékeny, távolról sem tökéletes emberről. Nem mondom, hogy nem kötött le, de inkább tanmeseként, sőt leckeként tekintettem rá, mint ténylegesen megélhető történetként.

Pedig van itt minden: egy szokásosan zseniális Paul Giamatti, egy visszafogott színvilág a félig renderelt emlékek vizuáljával megspékelve, fokozatosan kibontakozó „rejtély”, csellószóló.

Talán az zavart, hogy az ominózus levél megtalálása úgy volt tálalva, mintha az annak idején annyi mindent változathatott volna a dolgokon. Főhősünk fiatalos, dacos dühe évekig, talán egy egész életen át csapdában tartotta őt, megfosztotta az igazi örömtől és a megbocsájtás képességétől, és valahogy zavarosnak érzem, hogy az erre történtő rádöbbenés – saját magad esendőségének, végzetes hibájának regisztrálása – pont összecseng egy olyan jellegű jelenettel, ami egy klasszikus romcom sztoriban épp, hogy megoldotta volna a dolgokat, vagy még nagyobb tragédiához, szívfájdalomhoz vezetett volna. Ennyi erővel megtalálhatta volna azt a levelet annak idején is, úgysem döntött volna másképp – és már öregen, egy magányosan leélt élet után vehette volna elő ismét, hogy ráébredhessen, mit követett el.

A mondanivaló persze fontos. Senki se tökéletes, senki se mindenható. Kommunikáljunk, ha gondunk van, ne magunkban forralgassuk a dühünget, kockáztatva egész eltékozolt évtizedeket. A kitárulkozás nem a gyengeség jele, épp ellenkezőleg.

USS Callister – Into Infinity

Amennyire megérdemeltnek tartottam a USS Callister közönségkedvenc státuszát évekkel ezelőtt, annyira megrökönyödve állok a folytatás semmilyensége előtt.

Egy játékfilmes terjedelmet kaptunk. 

Semmi újat nem vetett fel, maximum plusz egy kitekert példáját ennek a digitális klónozási technológiának: az évszázadokon át robotoló xy ötlete kellően hátborzongató és szánnivaló. De ezt leszámítva egy egyszerű, content-szagú sztorit kaptunk erősen tévéfilmes látvánnyal és nagyon rossz ritmussal. Ami a ritmust illeti: az epizód első felében kínos lassúsággal ébrednek rá a valóság szereplői, hogy hasonmásaik a játékban ragadtak. Hiába csíptem a csapatot az eredeti epizódban, ezúttal mégse tudta elérni a rendező, hogy aggódjak értük, vagy pláne feszültséget érezzek, miközben utánuk nyomoztak.

Összességében egy teljesen fölösleges valaminek tartom ezt. Nem érte meg számomra azért a két okés poénért és az ijesztő Jesse Plemons visszatéréséért.