KISPÁL MÁRTON – MAGYAR NÍLUS

 

illusztráció: Kispál Márton

future.world esszé- és novellaíró pályázat, 2022

Kulcsszavak: cli-fi, apa-lánya, lakóhajó

Olvasási idő: 14 perc

Aki arra adja a fejét, hogy az éltető folyón éljen, vagy eleve jó alvó, vagy azzá kell válnia. Más esélye sincs.

 Zsolt jó alvónak tartja magát. A Rézkalap fedélzete szüntelen táncot lejt alatta, a Duna diktálja a ritmust a maga duruzsoló hullámaival. Odébb, a rakparton további neszek uralják az éjszakát, homok sercegése, őrhajók kürtje, a nagybajcsi vasgyár dübörgése – de Zsolt csak alszik, mintha épp nem egy ipari kikötőben tartózkodna.

 Ma mégis hajnal előtt kel. Emi köhög, a hajó falai felerősítik gurgulázó szenvedését. Tegnap délután kezdte, és bár a vacsoránál vissza tudta tartani, most minden pillanatban újra felkrákog. Zsolt összerándul a hangtól, élete legsötétebb perceire emlékezteti.

 Lámpát gyújt, és bekopog a lánya kabinjába.

 – Nagy a baj?

 Emi az ágyán ül, szeme vérágas, fekete haja csapzott.

 – Lehet.

 Emi mindent igyekszik elsunnyogni. Ha azt mondja, „lehet”, akkor már rég rágja az aggodalom. Zsolt odalép hozzá, kérges kezével a lánya vállát simítja.

 – Fáj?

 – Kicsit.

 Zsolt csak ekkor veszi észre a vérbarna foltot a párnán. A nyelve hegyére csúszik a hátborzongató szó, de Emi előbb mondja ki:

 – Pöszmötszindróma.

 – Kizárt! – vágja rá Zsolt. – A kapszul felismerné, és már termelné is az ellenanyagot a véredből.

 Emi elfojt egy újabb köhögőrohamot.

 – Lehet, hogy elromlott a kapszulom. A kikötőben egyre többen mesélik, hogy…

 – Csitulj! – Zsolt a halántékát dörzsöli. – Indulunk a dokihoz. Tudsz járni? Vigyelek a kezemben?

 – Ugyan, apa! Tizenegy vagyok, nem pólyás. – Ahogy Emi feláll, a térde megbicsaklik. – Várj… Talán mégis…

 Az apja minden további nélkül a karjába veszi, és futásnak ered. A Rézkalap fedélzetét keskeny palló köti össze a rakparttal: máskor eszébe se jutna átszaladni rajta, de Emi köhögése sürgető sikolyként visszhangzik a fejében.

 A nagybajcsi piac éledezik körülöttük, hiába a félhomály: számítógépek romjait rendezik sorokba, árpakenyér illata száll, méhdrónok zümmögnek. Zsoltot többen köszöntik, földművesek, ószeresek vagy épp halászok, mint ő maga, de biccenteni sincs ideje, Emivel a karjában keresztülcsörtet a piacon, a térdprotizése mintha lángolna. Az orvosi ügyelet egy félreeső bódéban zajlik, a győri csatorna mentén.

 Ilyen korán Bori ügyel, Zsolt messziről hallja a rikácsolását. Dörömböl a bódé ajtaján, egyszer, kétszer, háromszor. Örökkévalóságnak érződik, mire beengedik őket. Bori mogorvább, mint valaha, ősz szemöldöke összeér, a homlokán árnyékot vetnek a ráncok. Ráreccsen a nővérekre, hogy folytassák a takarítást, és alig egy pillantást vet Emi irányába, máris dünnyögi:

 – Pöszmötszindróma.

 Zsolt elsápad. A kapszulról hadovál, meg a javuló tendenciát mutató porjelentésekről, meg arról, hogy idén nem is hallott senkiről, akinek a tüdejét megfertőzték az alföldi szemcsék.

 Bori megrázza a fejét.

 – Hiába kevesebb a por, ha maga a kapszul elromlik.

 – Hisz Emi kapszulja tizenegy éves, míg az enyém ötven… Hogy lehet…

 – Ennek semmi köze a kütyük korához. – Bori egy röntgenpisztollyal megvizsgálja az Emi mellkasába ültetett kapszult. – Ez valami alvó programvírus. Digitális. Egy perverz hekker műve.

 – De hát hol kaphatta el? Emi az egyik utolsó gyerek, aki a kapszulkorban született, ha pár hónappal később jön a világra, eleve nem is érintkezhetett volna az internettel…

 – Akkor bizonyára abban a pár hónapban kapta el.

 – És a számítógépes vírus tizenegy évet várt, hogy aktiválja magát? Hogy tönkretegye a kapszult?

 – Nem látok más magyarázatot. – Bori cicceg. – Csak tüneti kezelést javasolhatok. Önmagában, kapszul nélkül az immunrendszer védtelen a pöszmötszindrómával szemben.

 – A kapszult nem tudod megjavítani?

 – Mi vagyok én, varázsló? Hekker? A net összeomlása előtt se értettem túlzottan ezekhez a kütyükhöz, azóta meg abba fektettem minden erőmet, hogy analóg tudást halmozzak.

 – Hülyeség volt.

 – Tessék?

 – Azt mondom, hülye voltál. – Zsolt hangja megremeg. – Hiába vált semmissé a digitális technológia, attól még a húsunkban lüktet. Az emberek harmada valamilyen szaros szindrómától szenved, mert elkopik a kapszulja. Orvos lévén igazán számíthattál volna erre.

 Bori felhorkan.

 – Utólag könnyű okosnak lenni. Adok egy köptetőt a lányodnak, aztán takarodjatok innen.

 Minden szava pofonként csattan Zsolt arcán.

 – Biztos van megoldás – motyogja Zsolt. Emire néz, sápadt vonásaira, zsíros, fekete hajára, és ökölbe szorul a keze. Gondolatban teszi hozzá: „nem veszítek el még egy gyereket.”

***

A köptető ideig-óráig segít: Emi a reggeliig felöklendez egy pohárnyi véres nyákot, majd lenyugszik, a szín visszatér az arcába. Ahogy Zsolt a Rézkalap napelemeivel babrál, a lány egyenesen kijelenti:

 – Meggyógyultam, apa.

 De délutánra újra ágynak dönti a köhögés. Ahhoz sincs ereje, hogy a zsírkrétáival rajzoljon. Zsolt azon tanakodik, melyik kuruzslóhoz forduljon, amikor lépteket hall a pallón.

 Béla közelít, az Opálszem kapitánya a maga kétméteres termetével és egymást kergető tetoválásaival.

 – Hallom, micsoda tragédia sújt titeket – dörmögi köszönés helyett. Az egyik tetoválása áthullámzik a bal szeme sarkából a jobb szeme fölé, majd vissza, mintha nem tudná eldönteni, hol a helye.

 – Bő évtizede történt az összeomlás, de a hatása máig kitart – bólogat Zsolt. – Valami rohadék hekker műve.

 Helyi kaktuszborral kínálja Bélát, és becsukja Emi ajtaját, hogy a lányt ne zavarja a beszélgetés.

 – Attól még ne add fel! – Béla épp csak belekortyol a borba. – Nemrég jártam az öcsémnél. Tudod, a bajainál. Na ő ilyen ügyekkel foglalkozik. Vírusos kapszulokkal, PC-k összerakásával. Azt állítja, még netet is sikerült varázsolnia, igaz, csak két gép között.

 Zsolt kezében megremeg a pohár.

 – Vagyis…?

 – Megér egy próbát. Hivatkozhattok rám. Tudom, Baja messze van, itt jól elvagytok, de azért nem a sivatag közepére kéne utaznotok. Végig a folyón maradhattok.

 Zsolt felsóhajt. Tudta, hogy felcsillant a remény. Éva, a második gyermeke a digitális világ bukása után született, így nem is kaphatott kapszult a testébe: elkerülhetetlen volt, hogy pár évnél tovább bírja a nukleáris hamutól és savszúnyogoktól sűrű Kárpát-medencében. De Emi „régi gyerek” lévén jobb esélyekkel indult, ott lapult a jövőjében egy halászként töltött, felnőtt élet ígérete.

 – Akkor irány Baja.

***

Rég hajózott ki a győri városállamhoz tartozó vizekről: itt még akadnak halak, és a Nap se süt olyan ádázul, mint délen, az Alföld közelében.

 Emi kedvéért viszont bármit vállalna. Előtúrja a napvédő ponyvákat a hajó gyomrából, és míg megkezdik csordogálásukat kelet felé a Dunán, a fedélzet fölé feszíti őket.

 Az első napjuk zavartalanul telik, Emi nagy szemeket mereszt az elsuhanó tájra: a hidroponikus üzemek ezüstös tömbjeire, a búra alá préselt öntözőcsatornákra, a rakparton gubbasztó drónkatonákra. Néha a folyóvidéken túli sivatag is felsejlik, barna paca a horizonton.

 – Ott vannak a szellemvárosok, apa?

 Zsolt bólint.

 – Odáig már nem ér el a Duna lehelete.

 Az első megálló Komárom: azon kevés állam egyike, amely gazdagodni tudott az utóbbi idők sivatagosodása és hanyatlása közepette. Zsolt új napelemtornyokat figyel meg, a csatornák sűrűjében félkész városbárka hintázik.

 Telefon, újság és internet híján a kikötőben lebzselő tengerészekkel cserél híreket: azok egymást túllicitálva számolnak be arról, micsoda szörnyűség várja a Dunaújvárosnál délebbre utazókat.

 – Valósággal világít a víz éjszaka, annyi benne a métely!

 – Jaja, ömlik a méreg a gyárak maradékából, mint genny a sebből.

 – Én maszk nélkül levegőt se vennék ott.

 Zsolt eleget hallott. Búcsút int a tengerészeknek és Komáromnak, és míg a Nap a horizont mögé bukik, meg se áll a Dunakanyarig.

 Ezek a vizek már fizetősek: a hegyek közt mélyebbek az árnyékok, hát az itteniek díjat számolnak fel értük. Zsolt persze megígéri, hogy hajnalra itt se lesz, hogy nem is tervezi igénybe venni az árnyékot, de a határőrök hajthatatlanok.

 – Esztergom városállam nevében minden külfölditől belépti díjat várunk el – darálják rezzenéstelen arccal, kéken izzó jelvénnyel a vállukon.

 – Akkor nevezzétek így! Ne hivatkozzatok árnyékra meg minden marhaságra!

 Emi lép oda, sápadt arca, akár a Hold a sötétben.

 – Apa, hagyd. Csak menjünk, jó?

 Zsolt megszorítja a kezét. Dünnyögve kifizeti a díjat, és Szigetmonostorig teljes sebességre kapcsolja a Rézkalapot. Emi hol jobban lesz, hol levegőt alig kap a köhögőrohamoktól. A szentendrei proteinfarmok látványa így is elvarázsolja, fehér piramisok, a csúcsukon ottfelejtett, piros jelzőfények, mintha még lennének repülőgépek, amiket figyelmeztetni kéne.

***

Budapest bűze kilométerekről érződik. Zsolt maszkot ad Emire, és megkéri, hogy maradjon a kabinjában – nem mintha a lány szívesen megmártózna az egykori főváros párájában. Épp elég rémmesét hallott az elöntött csarnokokban ólálkodó kalózokról és az óriásgátak keltette örvényekről.

 A Duna itt két-háromszor szélesebb, mint a virágkorban volt, hiába a gátak és a csatornák. Zsolt jobbra pillantva látja, hogy újabb épületek, sőt, egész lakóparkok költöztek át a hegyekbe, hisz oda még nem ért fel a vízszint: téglatornyok és acélbunkerek kavalkádja ez, köze sincs az egykori óváros patinájához. A hidak némelyike így is áll, de hasznuk nemigen akad: bizarr H-betűként merednek a Folyó közepén, az oázishajók egyszerűen megkerülik őket.

 – Budapest – idézi fel Zsolt az apósa szavait –, a Magyar Nílus bibircsókja.

 Hiba lenne itt csencselni hírekkel és élelemmel: lejjebb, Csepel romjain jóval békésebb nép él, akik csapórácsos falakkal védekeznek a kalózbandák ellen. A Rézkalap láttán integetnek és mosolyognak, Zsolt sokukat felismeri régről, mikor az apósával járt erre, hogy napelemeket vásároljanak. Egy fél éjszakára megpihennek, fontos tiszta fejjel nekivágni a dunaújvárosi vizeknek. Emi köhögése javul, de ha kifújja az orrát, csupa vér lesz a zsebkendője.

***

Csepel után tovább pusztul a táj, a farmok ritkulnak, az öntözőcsatornák szárazak. A déli horizonton sárga felhő figyelmeztet Dunaújváros átkára: Zsolt ezt látván felveszi a saját maszkját, és becsukja az ablakokat. Még a végén megül a por a kabinokban, és Emi köhögése fuldoklásba csap.

 Zsolt remélte, hogy a komáromiak meséi túloztak, elvégre Béla meg se említette az itteni, méregtől kevert vizet – de alig telik el fél nap, és a saját bőrén tapasztalja, mennyire gyanútlan volt. A Duna habja vörös kátrányként tapad a hajóra, a parton egymást érik a füstöt hányó romok. Régen itt gyárak és erőművek épültek, hegymagasak, de a bukás térdre kényszerítette őket a kikötőkkel együtt. Még fosztogatókat se látni, csöndbe dermed a táj. Az árnyék, melyet az északi hegyek vetettek, elenyész, mindent átitat a Nap heve. Percek alatt hólyagosra lehet sülni, ha nincs ponyva az ember fölött.

 Dunavecsénél egy csónak hánykolódik a vízen. Zsolt először azt hiszi, üres, de ahogy elsuhannak mellette, alvó férfit pillant meg az alján.

 A férfi szeme felpattan.

 – Hé! – kiáltja, majd feltápászkodik, a kabátja és szakálla ropog a kátránytól. – Megállj!

 Zsolt keze az irányítópanelre téved.

 – Sajnálom! – kiált hátra. Hozzá akarja tenni, hogy „a lányom beteg”, de addigra a férfi felhördül:

 – Elromlott a kapszulom! Gyere vissza értem, rohadék!

 Zsolt gyorsít. Emi épp eleget látott a napokban, nincs szüksége még egy rémálomra.

***

Baja egy hidakba és iszapos dombokba göngyölt városka, az első jóleső látvány a Dunakanyar óta. Hegymagas, hálóból szőtt búra védi a szúnyogoktól: kisebb vagyonba kerül kaput nyittatni rajta, hogy a Rézkalap beléphessen a város területére.

 Béla öccse Somaként mutatkozik be. Árnyékos sikátorban fogadja őket, ahol bokáig ér a víz, így Zsolt kézben viszi Emit.

 – Őszinte leszek – kezdi Soma –, ezek drága beavatkozások.

 Mielőtt a részletekre térne, hellyel kínálja őket az irodájában. A polcok roskadoznak a kiszuperált számítógép-alkatrészektől, egy sarokban emberforma robot áll, fél karja hiányzik. Emi kerek szemekkel mered rá.

 – A kapszul különösen bonyolult szerkezet. – Soma végigsimít a bajszán. – Csoda, hogy még bárkié funkcionál a bukás óta. Annyi ponton elromolhat, annyi minden megkavarhatja a működését!

 Zsolt fészkelődik a székén. Nem szereti, ha valaki kerülgeti a forró kását.

 – Persze megvizsgálom a kislány kapszulját. – Soma egy röntgenpisztolyt húz elő a mellényzsebéből. – De a javítás napokba telhet, addig pedig nem tudok más pácienst fogadni, vagyis…

 – Felfogtam, hogy drága lesz – szakítja félbe Zsolt. – Akárhány munkanapját kifizetem.

 – Igazán? Ne vegye sértésnek, uram, de nem úgy néznek ki, mint akik egy zsák aranyat rejtegetnek a kabinjukban.

 – Attól még van kabinunk, vagyis hajónk is van.

 – És ha úgy hozza a helyzet, eladná a hajóját?

 Emi felszisszen.

 – Apa…

 – Hogyne – nyomatékosítja Zsolt.

 – Apa! – Emi a kezébe csimpaszkodik. – Halászok vagyunk Nagybajcson, ebből élünk…

 – Biztos Baján is akad meló. – Ahogy Zsolt Somához fordul, az arcizmai megfeszülnek. – Ugye?

 A doktor csak hümmög válasz gyanánt. Megvizsgálja Emi kapszulját, először a pisztollyal, aztán érzékenyebb, apróbb eszközökkel is: amint hat az érzéstelenítő gél, fémkampó mélyed a lány húsába, egyetlenegy, fekete vércsepp buggyan elő, Soma sebesen jegyzetel, sűrűn váltogatja a szemüvegeit, magában dörmög. Zsoltot rázza az idegesség.

 Beesteledik, mire Soma végez. Egy rozsdás petróleumlámpa fényénél közli velük a diagnózist, a tekintete rideg, hangja zengő.

 – A kapszul menthetetlen.

 Zsolt sóhajt. Érezte, hogy ez lesz. Átöleli Emit, a fülébe súg valami ócska ígéretet.

 – És a szindróma? – A tekintete összeakad Somáéval. – Arra lát gyógyírt?

 – Ahhoz, hogy valaki kigyógyuljon a pöszmötbetegségből kapszul nélkül, szerencsésnek kell lenni. – Soma csettint a nyelvével. – Higgye el, uram, szívesen vettem volna, ha kifizet a hajójával, de… – Megakad a mondat közepén, szeme felcsillan.

 Zsolt a körmével dobol az asztalon.

 – Mi az?

 – Eszembe jutott egy megoldás.

 Emi elmosolyodik.

 – Ó…

 – Hallgatjuk – biccent Zsolt.

 – Igencsak bonyolult, és a…

 – Nem számít.

 – A kockázatokat még mérlegelnem kell…

 – Mondom, hogy nem számít.

 – Hát jó. – Soma megtörli a homlokát. – Átrakhatnám az ön működő kapszulját Emi mellkasába. Az átprogramozáshoz igen is értek – csak akkor nem tudok mit kezdeni egy kapszullal, ha az áramköreit elnyűtte egy vírus vagy az idő.

 Zsolt végigpörgeti fejben ezt az új fejleményt.

 – Vagyis… én…

 – Kapszul nélkül kéne boldogulnia, igen – bólint Soma.

 – És megválnék a hajómtól.

 – Attól félek, ez elkerülhetetlen.

 – De Emi életben maradna.

 – Ha óvatosan járok el, igen. – Soma összedörgöli a tenyerét. – A választás az önöké. Nekem nincs tisztem ítéletet hozni egy ilyen ügyben.

 Zsolt a semmibe mered. Ha kapszul nélkül elkap egy betegséget, főleg itt, a sugárzó Alföld peremén, Emi ugyanúgy magára marad. Túl fiatal ahhoz, hogy egyedül boldoguljon.

 Végigméri a gyermekét, pipaszár lábát, csontos vállát, pisze orrát, amiből most is szivárog a vér. Borzasztó látni, ha vére serken. Borzasztó látni, ha köhög.

 És ha ő, Zsolt nem lesz többé, látni se fog.

 Felszegi a fejét, és határozottan ezt mondja:

 – Legyen hát.

kispál, márton, novellák, novella, sci-fi, science fiction, fantasy, horror, spekulatív, fikció, szórakoztató, irodalom, író, történetek, regény, magyar író, gabo kiadó, galaktika