KISPÁL MÁRTON – NEANDER (RÉSZLET)

 

fotó: Kispál Márton

i. e. 30 000

– Láttam Jégagancsot, láttam a zöldben!

Húla hangja elcsukló és görcsös.

– Dehogy láttad! – A válasz haragtól recsegő. – Tucat agancsos volt, még csak nem is embermagas.

– Guta beléd, Bemmón! Hályog ül a szemeden?

Így csörtetett haza a két vadász alkony táján, és én éreztem, hogy nyűg jön, éreztem Húla hangjában a félelmet. A szürkületi széllel beszéltem épp, de rég felelt, fölálltam hát a cserjésben, hol addig révültem, fonott hajam hátraomlott, öreg térdem recsegett. Odaléptem a vadászokhoz, hamarább köszöntöttem őket a pulyáknál is, pedig nekik feszült a hasuk az éhkopptól.

Húla és Bemmón bütykös iszapfutót hoztak, a tollakról csöp-csöpögött a vér, feketén, mint a henye fenyő nedve. Ebből is láttam, hogy kapkodtak: avval se fáradtak, hogy elsöpörjék a nyomukat a zöldön át. Biza, csíkot húztak a csalitosba a vérrel, csalogató ösvényt a senyvbogárnak, mely új otthonszikláink közé vezetett. Máskor énmagam szóltam volna meg őket ezért, de most az elmúlás gubanca közelgett, hosszú-hosszú készülgés után.

– Igaz-e? – Húla szemébe néztem. Borostyán, benne eső csöppje. – Láttad Jégagancsot?

– Láttam, méltány-becses asszonyom. Szökkent a zöldben, háta dér s zúzmara. Elfelé tartott, napnyugtának.

Bemmón lépett közénk, szálas férfi, törzsünk legmarkosabb vadásza. Meg se várta a másik szavát, miképp az óregula kívánta: Húlát pirongatta, Jégagancsot meg a többi állatistent, meg az ármányosokat, sajdult tőle a fülem.

– Nyármás van, méltány-becses Nássa, mit keresne ilytájt Jégagancs? Elolvadna az agancsa Nap Atya hevétől! – Kuncsorogva nézett rám. – Fölös reménység, Nássa! Miért fájdítsuk vele a törzs szívét? Húla csacskasága ez, a hígvelejű gyereké! A figyelmünkre éhezik, attól lakik jól.

Egy intésemre elhallgatott, mert hiába volt szálas férfi, törzsünk legmarkosabb vadásza, mégis sutavakon nézett a zöldbe s a kékbe – nem hallotta, ha a víz neki csöngött, nem érezte, mi zsong-nyüzsög a földméhe legközepén, nem tudta, mily talány lobban a tűzben s roppan a hóban, bizony, mert nem volt sámánasszony, mint én.

Eloldalgott, markában a zsákmánnyal, melyből még mindig csöp-csöpögött a vér, és én végre szót válthattam Húlával.

– Szóval háta dér s zúzmara. Agancsa pedig…

– Jég, csillan-csöppen, mint a jég! Életemmel esküszöm. Nem hazudnék néked, asszonyom, hisz tudod.

– Láttad-e arcát?

– Messziről, oldalvást. Igazándiból nem. Csak azt láttam, hogy nem szarvaspofája van, hanem lapos, mint minékünk, embereknek. Bizony, ez egy isten. Emberarcú vad! – Húla nekem dőlt ijedtében, megcsapta orromat a leheletének bűze.

Elmerengtem szavain, nyakékem s fülönfüggőm fogdoztam, jelre várva.

De nem jött jel.

– Hajnalban elvezetsz oda – határoztam. – Megmutatod, merre tartott.

– De…

– Tudom, mi jár a fejedben. Föl-Múrával addig beszélek. Ha eztán is fülén ül, s nem enged Jégagancs nyomába, megszökök. Ősmondák közepibe csöppentünk, cselekednünk kell.

Húla arca sósápadt volt.

– Erigy, egyél – intettem neki. – Még elgunnyadsz nekem.

*

A teljes történet elérhető ingyenesen a RedZoneBook honlapján.