KISPÁL MÁRTON – A VILÁG ELSŐ PERMETEZŐ FLAKONJA (RÉSZLET)

fotó: Kispál Márton

Felhasadt az ég. Fénycsóva karcolt az éjszakába, elnyúlt ívben tartott a csillagoktól a rozsdaköles mérföldes táblái felé.

Bogát a tornácról nézte, összeszűkölő szemmel, hátát a faház deszkáinak vetve. Görcsösen szorongatta a mentalevéllel tömött pipáját. Egy pillanatra azt hitte, csak képzelődik, hogy éji délibábot lát egy újabb derékropogtató nap végén. De a fény kitartott – makacsul nagyra hízott, holdvilágnál is ragyogóbbra. Bogát eltátotta a száját, pipája kialudt.

Mindennap csatát vívott a termőföld konoksága ellen, és csak ezek az esti ücsörgések hoztak enyhülést elgyötört testének és lelkének. Semmi más nem számított ekkor, csak az ajkáról szökkenő füst és a kabócák cirpelése. A tornác deszkája nyikorgott elvásó csizmája alatt. Odabent, a rothadás rágta kunyhóban a családja hortyogott, mert így könnyebb volt elviselni az éhkopptól feszülő hasukat.

De ma éjjel az égboltnak más tervei voltak. A fénycsík egy utolsó villanással a horizontba csapódott, és aztán elnyelte a sötétség, akárha Tengri, az Ég Ura termékenyítette volna meg Földanyát. Lágy dobbanás süvített végig a tájon, a rozsdaköles levelei belerezzentek.

– Minden szellemek ura – mordult fel Bogát –, mi volt ez?

Még azzal se törődött, hogy kitisztítsa és úgy rakja el a pipáját – pedig máskülönben erre mindig gondot fordított –, már indult is, valamiféle ösztön csalta le a nyikorgó lépcsőkön, egyenesen a rozsdaköles sűrűjébe. Lámpát se vitt magával, mert a Holdatya csordultig teli volt, ezüst fényt hintett a szántóra.

Az ösvény kemény és száraz volt a talpa alatt, akár arcának barázdái. Ha mélyet szippantott, érezte a lisztharmat szagát is a fehéredő leveleken, oly nagy volt a baj: bizony, már fél esztendeje tombolt a járvány, kelet felől, a Szalonka-folyón túlról jött, és akár a parázs emésztette a termést. Ha maradt is ép kölestábla, oly becsben őrizték a földesúrnak, mintha aranyrög lett volna. Hiába áldoztak fehér táltosparipákat, a betegség kitartott.

Nyári éjszaka volt, a nappal forrósága még ott keringett a levegőben, Bogát mégis megborzongott. Valami lehullott az egekből. Sose hallott még hasonlóról. Csillaghullást persze látott, de azok elenyésztek, mielőtt földet érhettek volna.

– Jel – dünnyögte magának, mert megszokta, hogy egyedül tölti az ideje nagyját –, jel biza. Csak nekem.

Elérte a termőföld túlsó végét, és ott, az ösvénytől alig két lépésre, megpillantotta.

A talaj szikkadt bőrén seb tátongott. Akár a kialvó máglya, füstölgött és izzott, és ahogy Bogát lehajolt hozzá, földöntúli hő simogatta az arcát. Verejték fakadt a halántékán.

A gödör mélyén csillogó gömb hevert, akkora, mint egy nagyobbacska tök. Bogátot a tükörre emlékeztette, amit még siheder korában látott, a nagyvárosi piac zsibajában: ugyanolyan sima és tündöklő volt. Mintha fémből öntötték volna, melyen karcolás se esett, hiába hullt alá a mennyekből. El se tudta képzelni, hogy ember ilyen tökéletes tárgyat készítsen.

– Tengri magzata – döbbent rá. Hullámokban öntötte el a félelem és a kíváncsiság.

Kérges kezével kinyúlt a gömbért. Ujjbegyei remegtek, ahogy a forró, jégsima felszínt súrolta.

Majd a gömb elolvadt, mint hó a hegyen. Bogát lélegzete elakadt. Nem ezt akarta. Az égi kő pernyévé sorvadt az ujjai között, megszűnt a tükörcsillogás.

– Ne! – szakadt belőle a sóhaj.

De a pernye alatt ott hevert valami más. Mintha a gömb csupán egy védelmező héj lett volna ennek az új kincsnek. Bogát hátrahőkölt, a torkában érezte szíve lüktetését.