REGÉNY 04 - KUTATÁS
A CSONTHOLD világának felépítését alapos régészeti és antropológiai kutatómunka előzte meg. Ennek során arra jutottam, hogy az őskorról alkotott populáris kép gyakran pontatlan vagy leegyszerűsített. Ezen a felületen a regény hátterét adó legérdekesebb tényeket, tévhiteket és kutatási jegyzeteket gyűjtöttem össze.
A barlangrajzok sokszor nem egyszerű fali képek, hanem fáklyafényben mozgó, animált hatást keltő rituális térábrázolások voltak a barlangrendszerek mélyén.
A gyógyult csonttörések és végtagcsonkolások jelenléte a leleteken azt bizonyítja, hogy a súlyosan sérülteket hónapokig gondozták. Emiatt egy fontosabb szereplőm félkarú ugyan, mégis szép kort élt meg.
A csonttűk megjelenése tette lehetővé a többrétegű, testhezálló ruházat varrását, ami nélkül az emberi faj képtelen lett volna túlélni a jégkorszaki sztyeppéken.
A vörös okker használata a legrégebbi igazolt szimbolikus viselkedés. Ezt a pigmentet nemcsak díszítésre, hanem bőr cserzésére és fertőtlenítésre is használták.
A fogkőelemzések szerint a neandervölgyiek célzottan használtak gyógynövényeket: emiatt a gyulladt fogú emberek nyírfakérget (és a benne található szalicilsavat, a mai aszpirin alapanyagát) és Penicillium penészgombát is fogyasztottak.
Az őskori közösségek az évszaktól függően váltogathatták társadalmi berendezkedésüket: nyáron sokuk kis létszámú, egyenlőségpárti csoportokban vándorolt, míg a téli nagygyűléseken átmeneti hiearchiában működő, komplex struktúrákat alkottak.
A valóság: A korszak nevét adó szerszámok nemhogy durván megmunkált kavicsok voltak, hanem esetenként mikronnyi élességű, sebészeti pontosságú pengék. Az obszidiánból és kovakőből készült eszközök élhossza, finomsága és szimmetriája komoly anyagismeretet, tervezést és évtizedes gyakorlatot igényelt.
A valóság: A modern régészeti és genetikai elemzések megdöntötték a szigorú munkamegosztásról szóló elméletet. A női sírokban talált vadászeszközök, összetett kőfegyverek és az izomtapadási pontok elemzése bizonyítja, hogy ők is aktívan részt vettek a nagyvadak elejtésében.
A valóság: A korai megalitikus építmények, földhalmok és mamutcsont-struktúrák felfedezése igazolja, hogy a vándorló vadász-gyűjtögető közösségek már a mezőgazdaság megjelenése előtt képesek voltak nagyszabású, szervezett építészeti és vallási projektek megvalósítására, valamint több ezer kilométeres cserekereskedelmi hálózatok fenntartására.
A valóság: A köztudatban élő képpel ellentétben a paleolitikumi vadász-gyűjtögetők étrendje rendkívül változatos volt (növényi táplálékok, gombák, magvak, apróvadak), és kevesebb napi munkát igényelt a létfenntartásuk, mint a későbbi földműves társadalmaké. A nagyvadászat sokszor inkább kiegészítő, ritikus közösségi esemény volt.
Az utolsó jégkorszak idején a Föld legnagyobb összefüggő szárazföldi életközössége nem a sűrű erdő vagy az átjárhatatlan jégmező volt, hanem a mamutsztyeppe. Ez a száraz, hideg, de tápanyagban rendkívül gazdag füves puszta Spanyolországtól Észak-Amerikáig húzódott. A mai tundra vizenyős, tőzeges talajával ellentétben ezen sztyeppe talaját a nagytestű növényevők állandó legelészése és trágyázása tartotta karban, olyan biomassza-sűrűséget hozva létre, amely bőven túlszárnyalta a mai afrikai szavannáét.
Ezen megafauna több tagja is kihalt mára (vagy a vadászat, vagy a klímaváltozás következtében), holott fantasyba illően lenyűgözőek voltak:
Nem csupán a szőre vagy vastag zsírrétege védte: ereiben speciális, alacsony hőmérsékleten plusz oxigén szállítására alkalmas hemoglobin keringett. Fülei a fagysérülések elkerülésére parányira zsugorodtak, csavarodott agyaraival pedig hókotróként tisztította meg a legelőket.
A mai fajoknál lényegesen vaskosabb, lapos szarvat viselt. Ez a pengeszerű felépítés tette lehetővé, hogy kaszáló mozdulatokkal vágja át a megkeményedett hókérget a száraz fűfélékért.
A mai afrikai oroszlánnál 20-25%-kal nagyobb, csúcsragadozó nagymacska. A barlangrajzok tanúsága szerint nem viselt sörényt, falkában vadászott, és képes volt az orrszarvúk mellett a fiatal mamutokat vagy barlangi medvéket is elejteni.
Tömzsi ragadozó, amely több száz zsákmány csontját halmozta fel az élőhelyéül szolgáló barlangokban, így a tudósok megállapíthatták, hogy nemcsak a szokásos nagyvadakra vadászott, de akár oroszlánra és emberre is.
Akár 3,6 méteres agancsfesztávolságú gímrokon. Agancsának éves növesztése akkora kalcium- és foszforintenzitást igényelt, hogy a bikák a csontritkulás határán egyensúlyoztak minden tavasszal.
4-5 tonnás orrszarvúféle, amelynek homlokán egyetlen, csaknem kétméteres tömör szarv tornyosult. A sztyeppei füvek őrlésére specializálódott fogazata is egyedülállóvá tette.
Ezen antilopféle felfújt orrürege természetes hőmelegítőként és porszűrőként működik. Néhány példánya még ma is él Közép-Ázsia azon füves síkságain, melyek leginkább emlékeztetnek az egykori mamutsztyeppére.
A régészeti akusztika kutatásai alapján a paleolitikum embere nem véletlenszerűen választott falrészleteket a festményei számára. A mély, koromsötét barlangi kamrák falai az animista világnézet szerint nem tömör kőtömegek voltak, hanem átjárható felületek: membránok az anyagi világ és a szellemvilág között.
Pszichoakusztikai mérések megállapították, hogy sok díszített barlangi fülke rezonanciafrekvenciája a 100–110 Hz közötti tartományba esik. Ez a mély rezgés az emberi agyban a temporális lebeny aktivitásának megváltozását válthatja ki, elcsitítva a beszédközpontot és felerősítve az érzelmi, transzszerű élményeket.
A sötétségben végzett rituális dobolás vagy torokéneklés során fellépő auditív pareidolia hatására a falfelületről visszhangzó, zajszerű hangok nem elhaló morajként, hanem állatok horkantásaként vagy szellemek hangjaként csapódhatott vissza a bódult hallgatóság számára. A sámán ezek után abban a résben rajzolta meg a bölényt vagy a lovat, ahonnan a hang „kijött” a sziklából, így a vizuális ábrázolás a megszerzett akusztikus transzmaradvány rögzítésére is szolgált.