KISPÁL MÁRTON – PÓRÁZ

 

illusztráció: AdobeStock

“Üzenetek, vallomások, strófák”, Spangár András Irodalmi antológia, 2022

Kulcsszavak: kutya, diákmunka, II. kerület

Olvasási idő: 9 perc

– Miért nem vállalsz valami rendes munkát? – visszhangzik a kérdés az ebédlőasztalnál.

Összerezzenek. Egy ideje elvesztettem a beszélgetés fonalát, helyette a párkányon cseperedő kaktuszokat méregettem. Anyám viszont egyenesen rám szegezte a tekintetét, és olyan hangnemet ütött meg, hogy azzal rögtön zsákutcába terelt. Muszáj felvennem a kesztyűt.

– Hm? – pillant fel nagypapa is, mire leves csöppen a szája széléről. – Rendes meló, Liza?

– Én… – A torkomon akadnak a szavak. Bármit felelek, hülyének néznek.

Mindig ezt kérdik tőlem, az összes vasárnapi ebédet megmérgezik a nyaggatásukkal. Miért elégszem meg a kutyasétáltatással? Miért jó nekem potom pénzekért járkálni a hidegben és leheletvékony nejlonzacskóba bugyolálni a kutyagumit?

– Sokat kell tanulni az egyetemen – fogok bele óvatosan. – Nem marad elég mentális erőm másra. Legalább mozgok, friss levegőt szívok.

– Friss levegő? – horkan fel nagypapa. – A körúton?

– Nem csak arra járok ám. Fent, a hegyvidéken is. Ami azt illeti, délután épp ott kell megsétáltatnom egy igazi úri kutyát.

Miközben anya rizibizit lapátol a tányéromra, megjegyzi: – Remélem, lányom, az többet fizet.

– Biztos  – bólintok. – A gazdája igazi burzsuj lehet, egy álomházban lakik.

– Milyen az az álomház? – ráncolja a homlokát nagypapa.

– Fehér, teraszos. Tuják takarják, de gyönyörű. Modern is, meg nem is. – Hümmögve látok neki a rántott húsnak. – Egy férfi lakik ott, hogy egyedül-e, nem t’om, mást sose láttam. Már a kutyáján kívül. Szeretek kitérőt tenni sétáltatás közben, hogy megcsodáljam a házat.

– És hogy sikerült megismerkedned a tulajjal?

– Mint kiderült, ő is látott engem, akárhányszor az utcájába tévedtem. Észrevette, hogy mindig más kutyát sétáltatok. Szóval a héten megszólított, és kérte, hogy jöjjek vissza vasárnap. Pénzről nem volt szó, szerintem neki a sok is kevés.

Nagypapa és anya összenéznek. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Majd meglátják!

Egyelőre hárítottam a témát azzal, hogy bedobtam ezt az új, gazdag kuncsaftot: az ebéd végéig szóba se jön a karrierem. Megköszönöm anyának, hogy ennyit főzött, elcsomagolok pár kókuszkockát útravalónak, és indulok a hegyvidékre.

A villamos messze tesz le, vagy nyolc sarok, mire feltűnik az óriási, fehér ház. A férfi az első csöngetésre kinyitja a kaput: orra hegyén márkás szemüveg, markában vadiúj bőrpóráz. A póráz másik végén ott csahol Dáma, a border collie.

A férfi megköszörüli a torkát. – Ismertetem a szabályokat. Annyit kérhetsz óránként, amennyit nem szégyellsz – cserébe úgy vigyázz Dámára, mintha a sajátod lenne.

– Hogyne. – Odatartom Dáma elé a kezem, hogy megszaglászhassa. – Megígérem…

– Ha baja esik – szakít félbe a férfi –, ha elveszik, jobb, ha te magad is ottragadsz vele. Különben azt kell feltételeznem, hogy nem próbáltál meg mindent. Hogy köptél a munkádra.

– Én…

– Ne hidd, hogy a szerencse juttatott ide. – A házára bök: a márványoszlopokra, a szökőkutakra, a murvás sétányra. – Bárki eljuthat oda, ahova én, csak dolgoznia kell hozzá. Meg kell próbálnia mindent.

Elpirulok. Tán észrevette, milyen kigúvadó szemekkel néztem a tulajdonát, akárhányszor elsétáltam itt? Tudja, mennyire irigylem?

Megrázom magam. Persze, hogy tudja. Kőgazdag, hát mindenki irigyli. Ez számára alap.

– Értem én. – Átveszem tőle a pórázt. – Bizony, vigyázni fogok Dámára.

Átnyújt egy kis táskát is. – Ebben van Dáma speciális felszerelése, ha szükség lenne rá. Zacskók, kekszek és kefék. Két óra múlva várlak vissza. Ne okozz csalódást!

Hümmögök még egy udvarias semmiséget, majd útnak indulok Dámával. Amikor lefordulok a sarkon, felsóhajtok. Micsoda barom! Nehéz lett volna kibírnia pár percet pöffeszkedés nélkül?

Ismerem az összes környéki utcát, mintha taxis lennék: a sövények keretezte járdákat, a narancs-fekete fekvőrendőröket, a kavicsos játszóteret. Néha a világháborús szobrocskáig is elmegyek, amely a kerület szélét jelzi. Puccos környék, nem csak Dáma lakik palotában.

Nem fogok hazudni: elönt az izzadtság, ahogy megteszem az első kört. A kutyasétáltatás zéró felelősséggel jár, legalábbis eddig ezt hittem: erre jött ez a pökhendi alak, és mintha az egész örökségét a vállamra helyezte volna. „Ha elveszik, jobb, ha te magad is ottragasz vele.”

Tényleg ezen múlna? Lehet a kutyasétáltatást is úgy művelni, ahogy a gátlástalan üzletemberek építik a saját karrierjüket? Keresztül kell mennem tűzön-vízen, hogy bizonyítsak, és előbb-utóbb az ölembe hullik a szerencse?

Dáma jól viselkedik: nem húzza a pórázt, nem szaglássza a gyanús foltokat az aszfalton, és ha fütyülök, egyből felém fordul. Finom fényű bundája van, gondolom, naponta fésülik. A táskába pillantva ötféle kutyakeksz villan meg, mindegyik drágább, mint egy éttermi ebéd.

– Igencsak jó sorod van, te! – duruzsolom neki.

Elérünk a főúthoz. Megszűnik a belső utcák csöndje, buszok robognak balra-jobbra. Feltűnik a szomszéd kerület ikonikus óriáskéménye is. Dáma összerezzen a zebránál.

– Na, nyugalom! – Megrántom a kantárt. – Ne félj. Szépen kivárjuk a zöld lámpát, és átkelünk.

Dráma leül, és csillogó szemmel felém pislog. Úgy tűnik, ritkán hagyja el a környéket.

Beletelik jó két percbe, mire felizzik a zöld lámpa. Két kopott busz fékez le előttünk, az egyik orra túllóg a stopvonalon. Ciccegek Dámának, és megindulunk.

Az első lépésnél kivágódik elénk egy autó. A kerekei csikorognak, rádiózene basszusa dübörög. Megtorpanok, alig karnyújtásnyira suhan az autó, valahonnan duda szól, káromkodás röppen. Ijedtemben elejtem a táskát, kutyakeksz szóródik szerteszét.

A pórázt biztosan szorítom.

Ahogy elhajt az autó, rántást érzek a karomban, a póráz megfeszül és kicsúszik az ujjaim közül.

– Dáma!

A kutya már ott sincs, lélekszakadva sprintel az ellenkező irányba. Sarkon fordulok, utánaszaladok, de minden pillanattal távolodik és távolodik…

– Dáma! Vissza! Gyere vissza!

Rám se hederít. Fekete-fehér folttá törpül, végül eltűnik az első sarkon.

Nem lassítok, az ellenszél a hajamba túr. Mögöttem a zöld lámpa átvált pirosba, hallom abból, ahogy felbőgnek a buszok. Biztos épp morzsává lapítják a kekszet, hogy rohadnának meg!

– Dáma! Ide! Lábhoz!

Hiába kiabálok. A border collie-nak nyoma veszett.

Benézek az első sarkon. Sehol senki. Azért csak elkocogok az utca végéig, teszek egy jobbkanyart, majd egy balt… Nem lehet, hogy ez történik. Még a kekszre se tudtam vigyázni.

Átkutatom a fél kerületet. Kukák mögé pillantok, bökős sövényt húzok félre, járókelőket szólítok le. A többség kéregetőnek néz, elhúzódnak, de ha mégse, már a tekintetükből látom, mi lesz a válasz.

Egy órán át kajtatok Dáma után, mire elfogadom, hogy ennyi volt, elvesztettem.

Nem visz rá a lélek, hogy visszasétáljak a fehér, teraszos házhoz. Üres a kezem, a póráz sincs benne.

Mit tehetnék?

Adjam fel? Ugorjak kútba, vessem magam vonat elé? “Jobb, ha te is ottragadsz vele.”

Rengeteg melótól esek el, ha ezt így ennyiben hagyom. Rengeteg pénztől és lehetőségtől.

Legalább a látszat legyen meg. Legalább tűnjön úgy, hogy mindent megpróbáltam. Itt ténfergek, sértetlenül, a hajam se kócolódott össze.

Megtorpanok egy park szélén, körbenézek.

– Mit tehetnék? – kérdezem hangosan is.

Egy cseresznyefa ágaskodik mellettem. A gyümölcsei rég elszáradtak, de levél még bőséggel terem rajta. Dús, szúrós lombok. A fa gyökerei kavicsok közül törnek elő.

Ismét körbepillantok. Senki sehol.

Mielőtt végiggondolhatnám, felkapaszkodok a fára. Az első pár méter könnyen megy, mintha létrát másznék, majd meg kell feszülnöm, egy kézzel csimpaszkodok, felnyögök az erőlködéstől.

A fa tetején lenézek. Alig látom a kavicsot az ágak hálóján át. Hány méter lehet? Négy? Öt? Milyen mély nyomot hagy, ha most leugrom?

Ücsörgök még ott, csendben, pár percig. Erőt kell vennem magamon.

Nekem aztán ne mondhassák, hogy nem próbáltam meg mindent.

Mély levegőt veszek és elrugaszkodok.

Keresztülzúgok a lombon. Behunyom a szemem, a fülembe levelek csapnak, a bordáim közé ág szúródik. Zuhanok és zuhanok, gallyak törnek körülöttem, a föld arcon csap.

Felszisszenek a fájdalomtól. Tucatnyi kavics mart a bőrömbe, mindegyiket érzem, külön-külön, egyenkénti harapásként.

Feltápászkodok, és elvonszolom magam a fehér, teraszos házig.

Teljes súlyommal a csengő gombjának dőlök. Akkor se hagyom abba, amikor felbukkan a férfi.

– Nyugi! – kiáltja. Az orrán még mindig ott a napszemüveg. – Hé, hé, állj le! – Kinyitja a kaput, és lefejti a kezem a csengőről.

– Elütöttek – hadarom. Minél zavartabbnak tűnök, annál jobb. – Elütöttek, és ájultan hevertem, és Dáma… Dáma hol van?

A férfi felvonja a szemöldökét. – Hisz nincs semmi gond! Itt a kutyám, épségben. – Füttyent, mire Dáma bukkan elő a ház mögül.

Elszédülök. – Ez nem lehet…

Dáma odasurran, hogy megszaglássza a kezem. Ő az, biztos ő az, a fényes bundája, a csillogó szeme…

Gépiesen végigsimítok a fején. Hazafutott ijedtében. Végig itt volt, biztonságban.

– Szerencséd – mondja a férfi –, hogy megkerült magától. – A tekintete a zúzott arcom és tépett ruhám súrolja. – Egyébként mi történt veled?

Elkerekedik a szemem.

– Már mondtam. Elütöttek.

Kihúzom magam, hogy lássa, ennyivel még nem lehet megfékezni. Egy kavics pottyan ki a pólóm ráncai közül.

– Jól vagy? – kérdi a férfi bármi aggodalom nélkül.

Bólintok.

– Remek – feleli. – Akkor jövő héten ugyanekkor?