KISPÁL MÁRTON – TEMPLOM A KERT VÉGÉN



illusztráció: Kispál Márton

Kulcsszavak: cli-fi, bunker, méhkirálynő

Olvasási idő: 4 perc


Tegnap kiégett az előszoba lámpája, úgyhogy most a sötétben tapogatózok a maszk és a kezeslábas után. Minden mozdulatom kétszer lassabb és ügyetlenebb. Mire felöltözök, már érzem a konyhából szivárgó illatokat – Levi hínárlevest és csontmártást főz ebédre.

– Hé! – kiáltok neki. Kétlem, hogy hall a betonfalakon túlról, de lusta vagyok visszacsoszogni a bunker belsejébe a bő kezeslábasomban. – Levi! Ránézek a méhekre, oké?

Nyikorgó fémkorlát vezet fel a lépcsőn. Az ajtóban sóhajtok, ellenőrzöm, hogy a ruhám jól zár-e, majd elhúzom a reteszt, és kilépek a szabadba.

Hátralök a napfény. A felszíni homok ontja magából a hőt, a horizontról délibáb pislog rám.

Felszegem a fejem, mire a maszk a bőrömnek feszül.

– Ócska kacat – motyogom, és letépem magamról.

Csupasz arcomat a napfénybe tartom, bizsergek. Egy levegővétel, kettő, három, tíz – hamu és homok illata –, aztán visszapattintom a maszkot a helyére.

Ez már a szertartás része. Tíz lélegzetvétel. Ennyit enged a protokoll.

Körülöttem polcokon állnak a szárazságtűrő növények – velvícsiák és kaktuszok szúrós gubókban, fonnyadó szirmokkal. Elcammogok köztük, fél szemmel azért ellenőrzöm, hogy van-e elég vizük, és a kaptárhoz lépek.

Embermagas, retró kialakítású darab, a kert éke. Templomnak becézem, de csak magamban – Levi hülyének tartana, ha hangosan is így hivatkoznék rá. Évek óta próbálom vele megkedveltetni a méhészkedést, hasztalan.

Óvatosan átfésülöm a fiókokat, megszorítom a röpdeszkát, mesterséges pollent szórok. Tekintetem a királynőre téved – jól érzi magát a drága, a hónapban annyi petét rakott, mint soha korábban. Reményt ad, bizony, ahogy ott tütül a dolgozók között.

– Gyönyörű vagy – suttogom neki.

Pár perc alatt végzek a kaptár ellenőrzésével, mégis ott maradok a felszíni hőségben, a lágy zümmögés közepette. Jó itt – jobb, mint odalent, a bunkerben.

Elnézek a távolba, a délibábon túlra, ahol hegyek emelkednek, rajtuk romvárosok csonkjaival és bunkerek piros jelzőfényeivel. Integetek feléjük, mintha láthatnának.

Levi hangja csendül a hátam mögött: – Jössz ebédelni?

Összerezzenek. – Azonnal.

Mellém lép, és megveregeti vállam. – Látom, a hegylakóknak integetsz.

– Na és?

– Csak örülök, hogy észreveszed őket néhanapján. Én sokat gondolok az ottaniakra. Arra, hogy csatlakoznunk kéne hozzájuk, és…

– Tudom, tudom – fojtom belé a szót. Fájna más szájából hallani az igazságot, hát én magam mondom ki: – Ott nagyobbak a közösségek, nagyobb a biztonság. Még a bunker környéki levegő is jobb. Lehet, hogy maszk nélkül kibírják a felszínen.

Levi szomorkásan pislog rám. Jó fejjel magasabb, és amikor erre a témára szokott terelődni a szó, még nagyobbnak látom.

– Kifelejtetted a hínárlevest – mondja. – Az ottaniak esznek mást is ám, mint hínárt, szivacsot vagy proteinkockát.

– Aha, jól hangzik. Logikus lenne összekapni magunkat, és átköltözni oda… Mégse akarom.

– Miért?

– Tudod te. Ne kelljen kimondanom.

– De. – Levi keresztbe fonja a karját a mellkasa előtt. – Kérlek, mondd ki! 

– Ha annyira akarod… – Torkomon akad a szó. A kaptárra mutatok. – Nincs se kocsink, se taligánk, hát nem tudjuk elvinni. És ez fáj. Olyan, mintha lemondanánk a Földről. Mintha elengednénk a reményt, és átadnánk magunkat a vegetálásnak. Dedós kis gondolat, igen. – Megkocogtatom a kaptár páncélját. – Mert persze nincs remény. Ez csak egyetlen méhkert, tán az utolsó a világon, vagyis semmire se elég.

Levi megigazítja a maszkját zavarában.

– A méhek kihaltak – folytatom – és velük kihalt rengeteg növény és állat, és… – Szünetet tartok, hogy gyűjtsem a bátorságom. – Olyan nekem ez a kaptár, mint egy templom a régieknek. Ha elköltöznénk a hegyi kolóniákba, senki se gondozná többé, odalenne a remény. – Már nem merek Levire nézni, az ellenkező irányba fordulok, és behunyom a szemem. – A megadás végső jelképe lenne.

Csönd támad, csak a méhek zsongása marad. Összeszorítom a fogam, felkészülök arra, hogy Levi egy kacagással fogadja majd, hogy kiöntöttem a szívem, hogy kínjában az ebédre fogja terelni a szót…

– Megértelek. – Levi hangja mély és higgadt. – Igazán. De attól még dönteni kell.